Van jobb az ugráló várnál !

Lehettem 10 éves, amikor édesapám életemben először ültetett lóra, akarom mondani motorra. Egy oldalkocsis Czetkája volt az öregemnek, irány a szegedi könyvvásár.
Hódmező után darázs repült a sisakom alá, apám félreállt, vizslatta, megnyálazta az ujját és azzal dörzsölgette a dudort, amit a csípés okozott. Ha nem is a nyál, de a törődés jótékony hatást fejtett ki, megnyugodtam, már nem hüppögtem, visszaültem az oldalkocsiba, a vásárban vett nekem egy nagy mesekönyvet ajándékba. A mai napig emlékszem a borítójára, s a kedvenc mesémre, a hazatérő obsitos katonára. A kék fényű lámpás.

Van, sőt létezik az a Gábor, (az intézmény vezetője) aki felkért engem a szerinte gugaponthut, hogy dokumentáljak. Mi sem áll hozzám közelebb, mint egy jó kis dokumentálás. Magam ugyan nem éltem nevelőintézetben, de kullogtam a környékén epedő szívvel lányok után.
Mikor leparkoltam az egyik srác megkérdezte, hogy maga ki? A szemöldökét magasra ráncolta, mivel zord motorosra számított, helyette itt áll egy kopasz Suzukis a 13 éves fiával, ez volnék én, a Gábor szerinti gugaponthu.

A srácok előbb fogadták maguk közé a fiamat, s utána kezdtek el ragaszkodni hozzám. Tulajdonképpen bárkihez ragaszkodnának, s meg is teszik, ha egy jó szót szól hozzá.
Idevalónak érzem magam. Szeretnék Gábor keze alá tartozni, a nevelő hölgyek csinosak, kedvesek, nem irigylem őket, nagy a felelősség rajtuk, nem holmi zöldségesek, emberi életeket kell egyengetniük, felkészíteni az életre Őket.

A fiam éppen szkanderozik, okítják, hogy miként lehet csalni. Könyököt távolabb, fogd az asztal lapját, de alatta. Én raktam közöttük rendet, hogy könyök össze, másik kéz a levegőben.
Ennek ellenére a fiam vesztett, így volt rendjén, az hiányzott volna, hogy még ilyen téren is veszítsenek.

A helyszín Almássy-kastély, Felsőpetény, a tájék magáért beszél, feszült várakozás, minden mélyebb morajra azt mondtuk, hogy jön, jönnek.

A község legjelentősebb építménye a település szélén álló, 1902-ben építtetett volt Almássy-kastély, falai között ma nevelőotthon működik.
1955. november másodika és 1956. október harmincadika között a kastély falai között tartották házi őrizetben Mindszenty József bíboros hercegprímást, esztergomi érseket. Emlékét a kastély falán elhelyezett emléktábla őrzi. Évente októberben Mindszenty emléknapot tartanak a kastélynál.
Aztán egyszer csak tényleg hegyomlás, mint ha tudnád, hogy színpadon a vég, de nem hiszed el, beindul a falu, már messziről hallani, úgy jönnek, mint valami földrengés, a gyerekek felvillanyozódnak, izgatottan lesnek az útra, csillog minden szem.
Végül a helyzet odáig fokozódik, hogy az elviselhetetlen, fülsüketítő robajlás testet ölt, érkeznek a Szakadár Motorosok, délcegen, őszintén, egyszerűen, magával ragadóan.
Sugárzik róluk a szabadság, az a megfoghatatlan érzés, ami után mindannyian vágyunk, de nem érünk rá, épp más dolgunk van.

Úgy jöttek be a kastély területére, mint egy hadsereg, amelyik nem rombolni készül, hanem ölébe ültetni az elhagyatott lelkeket. Ki lenne erre képes, ha nem a legkeményebbek?
A marcona külső mögött érző szív dobog, ölbe kapják a kastély legfiatalabb lakóját, a két éves kislányt, akit körberajongnak a motorosok, marcona alakok, vastag, fekete bőrdzsekikben, kitárult szívvel érkeztek hozzánk.

Az első percek visszafogottak voltak, a gyermekek is meglepődtek, s a motorosok is, nem tudták kezelni a helyzetet. Mindenki elhúzódott a maga táborába, elvegyült az övéi közé. Volt kint sok asztal, és pad, kávé, ásványvíz, s fürkésző tekintetek.
A gyerekek irigyelve bámulták a megjelenésüket, ahogy megérkeztek, s magukkal hozták a szabadság szelét, ízét.
S még valami másnak is magukkal hozták az ízét, igazi szarvas gulyás, üstben főtt, szívből jött, tíz ujjamat mai napig megnyalós, ha eszembe jut, mert háromszor szedtem belőle.

Őszintén bevallom, voltak velük szemben előítéleteim, de nem csak nekem, mások is kérdezték az azt megelőző napokban, hogy veszélyesek?
Nem tudtam rá válaszolni, mert még nem találkoztam velük, csak a hírekben.
Utólag bevallom, hogy a sok valótlanság alapján, amit a híradókban leadtak róluk, alakult ki bennem az előítélet.
Puding próbája az evés, addig ne nyilatkozzon róluk senki, amíg nem evett velük egy tányérból, nem aludt velük egy hajlékban, nem ült mögöttük motoron.
Mert úgy vigyáztak a kastély területén körbe-körbe a rájuk bízott gyerekekre, mint hímes tojásra. Az intézet lakói, mint megbolydult méhkas, a motorosok sem tudták mit vállalnak, nyakukba szakadt a rajongás, a hirtelen én is akarok, de előbb, mint mindenki más, a gyerekek azonnal szerették volna bepótolni azt, amit egy család nyújthat, egy apa és anya. Micsoda felemelő érzés felülni egy motoros mögé, átölelni a derekát, és élvezni a gondoskodást, a figyelmet, azt az óvatosságot, a vigyázást. Ilyet csak igazi szülő adhat a gyermekének, s ezek a motorosok vállalták. Sajnos, de tényleg nagyon sajnos, egy szót sem tudtam váltani velük, mert végig a nyomukban voltam, s élveztem minden pillanatot.

4 csoportra osztották az intézet lakóit, valahol köztük volt a fiam is, aki szinte azonnal elvegyült közöttük, s nekem az volt a feladatom, hogy fotózzam az akadályversenyt.
Mivel különböző csapatok, különböző helyszíneken, így nem jutott időm komolyabb beszélgetésre a motorosokkal, pedig szerettem volna.
Egyik csapattól futottam a másikig, közben készült a finom ebéd, s egy zenekar is hangolt a háttérben.
Van jobb, mint az ugrálóvár, egy igazi banda, rockbanda, gitárokkal, dobbal, hangosan, élőben, csak a gyerekeknek szól személyesen, minden húr nekik rezeg, dob is nekik pereg.

Utólag is elnézést kérek az Alkonyzóna zenekartól, amiért nem az Ő zenéjüket kevertem a film alá, de ilyen rövid idő alatt se letölteni nem tudtam illegálisan a netről, se megkérni, hogy postázzanak egy cd-t.
Így csak egy linkkel tudom meghálálni, hogy vállalták a fellépést:

http://www.alkonyzona.com

A kisebbik fiam Benjamin, amint zenét hall, két kezébe ceruzát vesz és üti, veri a kisszékét.
Ahogy hangolt be az Alkonyzóna zenekar, Benjamin sürgetett, hogy szeretne felmenni a dobokhoz. Külön köszönet Fazekas András dobosnak, hogy lehetővé tette, s felismerte benne a kibontakozó tehetséget. Maradandó élmény volt, azóta is nyaggat, hogy menjünk oda, mert a két ceruza, s a kisszékek unalmasak.

Az akadályverseny végeztével a motorosok megajándékozták a gyerekeket, nem csak azzal, hogy felülhettek mögéjük a motorokra, s nem csak a finom falatokkal, játékokat is hoztak. Az intézet lakói nevetve nyüzsögtek, körberajongták a tekintélyt parancsoló külsővel megjelent motorosokat. Még számomra is eufórikus érzés volt, holott nem ültem mögéjük, de látva a gyerekek sugárzó arcát, a felbőgő motorokat, bennem is felment az adrenalin, hozzá a kivételesen igényes rockzene, lendületesen, földbedöngölős, visszhangoztak tőlük a hegyek.

Miközben fotóztam az eseményeket, mindenki leült elfogyasztani a finom ebédet, az Alkonyzóna húzta a „jó ebédhez szól a nótát”, kicsit fémesen, ez most különleges, személyes, több mint ajándék, mert emlékezni fognak rá. Nemes gesztus, ahol ennyi árva, a ti szívetek nincs előttük zárva. Megosztottátok asztalotok, ételetek, egy pici ponton összeforrt az életetek.

Ézs 1,17
Tanuljatok jót tenni; törekedjetek igazságra, vezessétek jóra az erőszakoskodót, pártoljátok az árvák és özvegyek ügyét.

Köszönjük

Ez szerintem mindent el árul,hogy milyen jót tehet az ember másokkal csak egy kicsit kell odafigyelni!